Kezdőlap             Blog             Filmek             Történelem             Adattár             Kapcsolat            

Filmek, érdekességek, kultúra és a történelem honlapja.
Filmelemzések és történelmi jegyzetek, Harmat Árpád Péter tollából

Utazók - Passengers (2016)

Utazók - Passengers (2016)

 

Vannak filmek, amelyek többet jelentenek önmaguknál. Martin Tyldum, a Kódjátszma rendezője különleges alkotást készített 2016 őszén, Jennifer Lawrence és Chris Pratt főszereplésével. Ha végignézzük a művet, két dolog biztosan bekövetkezik nálunk: hatása alá kerülünk és elgondolkodunk. A történet ugyanis sokkal több kérdést és gondolatot vet fel bennünk, mint elsőre tűnik. Ez a film egyszerre szól szerelemről, önzésről, életről, halálról, önfeláldozásról és a leginkább szeretett ember iránti ragaszkodásról. Egyik oldalon akció-scifi, a másikon morális tanmese, miközben gyönyörű szerelmi történet is, az élet legnagyobb kérdéseinek boncolgatásával. 

Egyetlen percig nem bántam meg, hogy megnéztem, még akkor sem, ha néha nyomasztott a sztoriban rejlő kegyetlenség. Van e joga egy embernek, saját önző szempontjai alapján dönteni, egy másik ember életéről, sorsáról? Hogyan lehet remény nélkül élni? Meddig terjedhet valakinek a ragaszkodása, a szerelme iránt? Vajon mindannyian a magunk Avalon világában élünk, ahonnan nincs menekvés? Megannyi kérdés, melynek legtöbbje kellemetlen és szembenézésre ösztönző. Ugyanakkor segít is megismerni önmagunkat. Az "Utazó" érdekes, izgalmas, elgondolkodtató, sőt szuggesztív is. Minél idősebben nézzük, meg annál inkább. A főszereplők nagyot alakítanak, a sokat bírált Chris Pratt is. Jennifer Lawrence gyönyörű, láthatjuk sírva, nevetve, meghatódva, dühöngve, harcolva, szerelmesen, fuldokolva, átszellemülten, estélyiben és fürdőruhában. Ebben a filmben mindketten igazolják, hogy méltán számol velük a filmvilág a legjobbak sorában.

És most nézzük spoileresen.

A történet a jövőben játszódik, amikor egy hatalmas űrhajó (a neve: Avalon) 5 ezer utassal a fedélzetén egy távoli gyarmatbolygóra tart. Az út hossza nem kevesebb, mint 120 esztendő, amit mindenki mélyálomban tölt el. Az alvás hibernációs kapszulákban történik, melyek állítólag soha nem romlanak el. Aztán az út egynegyedénél egyszer csak mégis történik valami: az Avalon egy hatalmas meteorral ütközik, mely műszaki hibákat idéz elő. Az egyik ilyen hiba, hogy az egyik hibernáló kapszula elromlik és felébreszti utasát, Jim Preston gépészt (Chris Pratt). A 37 éves férfi ott találja magát a kihalt űrhajon, mely még 90 évig kihalt is marad, míg ő már nem térhet vissza a mélyálomba. Magányos, elkeseredett, de egy kerek éven keresztül megpróbál valahogyan ellenni: sportol, játszik, beszélget a teljesen emberszerű bármixer robottal (Michael Sheen), bejárja a fedélzeteket és nézegeti az alvó utasokat. A történetnek az a része még humort is tartogat, például amikor kiderül: nem veheti igénybe a legmagasabb szintű szolgáltatásokat - pl. nem ihat extra capuccinot - mert utasbesorolása alacsonyabb szintű. Be kell érnie a sima kávéval és a takarító robotok társaságával ("akiket" szánalmas módon visszahív, direkt szemetelve, csak hogy legyen már "valaki" a közelében). Magányossága legmélyebb pontján még az öngyilkosság gondolata is felmerül benne.

Közben az alvókapszulákat szemlélve feltűnik neki a csodaszép Aurora (Jennifer Lawrence), akinek még bemutatkozó videóját is megtekinti. A 26 éves lány újságíró, nagy írói reményekkel és teli élettel. Megtetszik Jimnek és jön a nagy morális dilemma: felébresztheti e a lányt, hogy legyen végre egy társa egész hátralévő életére (amit persze a hajón kénytelen leélni), vagy nincs joga a nő helyett dönteni annak sorsáról. A férfi természetesen érzi: nem tehetné meg azt, amire készül, de végül győz benne az önzés: felébreszti a nőt. Aurora sokáig úgy hiszi, azért ébredt fel, mert az ő kapszulája is elromlott. Lassan fokról-fokra egymásba szeretnek a kihalt űrhajón. Esténként randevúznak a teljesen üres éttermekben vacsorázgatnak és Jim végre ihat extra capuccinot is reggelente, hiszen a lány besorolása arany fokozatú, vagyis mindenből a legjobbat kérheti az étel és ital automatáktól. Ezen a ponton több utalás is esik arról, hogy a két ember vagyoni - társadalmi helyzete nagyon eltérő: a lány apja Pulitzer díjas író, Aurora pedig egy blogbejegyzésében megemlíti, hogy az "életben, odakint" soha nem ismerkedett volna meg Jimmel. (Az egyszerű, szegény helyzetű fickó nem kerülhetett volna a lány köreibe.)

Egy teljes év telik el szerelemben, szenvedélyes éjszakákkal, majd egyszer csak kiderül – a robot mixer révén – hogy valójában Jim ébresztette fel Aurorát. A nő szinte sokkot kap, meggyűlöli a férfit, aki gyakorlatilag halálra ítélte, pontosabban egy olyan életre, melyet egyetlen másik ember társaságában kell leélnie, értelmetlenül egy űrhajón.

Újabb fordulat akkor következik be, mikor kiderül: az Avalon fedélzetén és géptermeiben súlyos problémák vannak, az űrhajó akár meg is semmisülhet. Felébred egy harmadik utas is, Gus Mancuso fedélzetmester (Lawrence Fishburne), aki egy ideig segít nekik a műszaki hibák feltárásában, de sajnos halálos beteg és így hamar elveszítik. A történet végén a férfi önfeláldozó módon megmenti az űrhajót, a lány pedig ráébred: szereti Jimet. Egyetlen hajszálon múlik a férfi élete, de közben az is kiderül, hogy egyikük hibernációja folytatható lenne. Ez a film egyik legnagyobb érzelmi csúcspontja: mit tegyen a lány? Maradjon a férfi mellett, de akkor egész életét a hajón kell leélnie, vagy válassza a hibernációt, hogy teljes életet élhessen az eredeti úti céljához megérkezve, de a férfit elveszítve. A nő a szerelmet választja.

A záró-kép, a hajó megérkezésekor az, hogy a két ember egész életét a hajón élte le és ott is haltak meg (bár már nem látjuk őket). Saját kis édent teremtettek maguknak a fedélzeten: fákat ültettek, Jim pedig egy fa kunyhót épített Aurorának, ahogyan azt korábban megígérte (és valószínűleg olvasta írásait). És éltek, … egymásnak. Gyerek nem születhetett, hisz még neki is ott kellett volna meghalnia. Szomorú, megható és mégis valahogy felemelő az egész. Ennyi önfeláldozást és szerelmet ritkán láthatunk a filmvásznon. Mert az életben is alig-alig fordul elő ennyire erős szeretet (és szerelem) két ember közt. Irigylésre méltó és a néző önkéntelenül arra az életszakaszára gondol, mikor őt is ennyire szerette valaki. Legalábbis én így voltam vele. Belefájdult a szívem.

A szerelmi szálon túl, önkéntelenül párhuzamot érzünk a történet és saját sorsunk között: lehet, hogy mi is egy olyan képzeletbeli Avalon űrhajón élünk, amelyen alig akadnak igazi társaink, magányosak vagyunk és lehetőségeink börtönéből soha nem menekülhetünk? 40 felett felmerülnek az emberben ehhez hasonló érzések. Ez a filmben a legkülönlegesebb. Mindenkinek ajánlom, aki képes és tud is elvonatkoztatni (egy-egy történet kedvéért) a szeme előtt zajló sztoritól és szembe tud nézni olyan érzésekkel, melyeket csak az ilyen filmek és maga az élet képesek előhozni belőlünk. Csodálatos történet, én hatása alá kerültem, nem tagadom. Megrázott, megviselt, elgondolkodtatott. Filmélményt adott, a kifejezés legnemesebb értelmében! Értékelésünk egy nagyon erős 8,5.

Értékelésünk. 8,5 / 10