Kezdőlap             Blog             Filmek             Történelem             Adattár             Kapcsolat            

Filmek, érdekességek, kultúra és a történelem honlapja.
Filmelemzések és történelmi jegyzetek, Harmat Árpád Péter tollából

Az 1950 -es évek és a trojka: Rákosi, Gerő, Farkas

Az 1950 -es évek és a trojka: Rákosi, Gerő, Farkas

/Harmat Árpád Péter/

 

Az 1956 –os forradalom és szabadságharc kapcsán gyakran esik szó az 50-es évek elején szinte korlátlan hatalommal rendelkező sztálinista diktátoráról, Rákosi Mátyásról, ám sokkal kevesebbet tudunk bűntársairól: jobb kezéről, Gerő Ernőről és a harmadik embernek tartott Farkas Mihályról. Ők így együtt alkották az úgynevezett „trojkát” (Honvédelmi Bizottságot). Ez a „hármasfogat” parancsolt 1948 és 1956 közt a rettegett ÁVH –nak, és minden rendvédelmi, katonai szervezetnek. Élet-halál urai lehettek a forradalom küszöbén. /A képen, a híres-hírhedt trojka: Rákosi, Gerő, Farkas/

Ami Rákosit (eredeti nevén: Rosenfeld Mátyást) illeti: életrajza jól ismert. Kereskedelmi iskolákat végzett az első világháború előtti évek Magyarországán, majd részt vett a harcokban, volt hadifogoly is, végül hazatérve belépett a kommunista pártba. A Tanácsköztársaságban már aktív szerepet vállalt (népbiztosként) majd Moszkvába menekült, ahol az akkor még Lenin mellett másodvonalbeli vezetőnek számító Sztálin barátja lett. Rákosi türelmetlenül viselte Szovjetunióbeli kényszer tartózkodását, így Sztálin tanácsa ellenére hazatért a Horthy-kor Magyarországára. Itt azonban hamar elfogták és 15 évet töltött börtönökben. Közben Sztálin a Szovjetunió legfőbb vezetője lett és elérte Horthynál (mégpedig egy államközi szerződés keretében), hogy barátját elengedjék, és az Moszkvába tudjon távozni. Rákosi itt várta ki a második világháború végét és hogy eljöjjön végre az ő ideje is. Sztálin bizalmasaként aztán 1945 január 30-án tért vissza Magyarországra, ahol egészen 1956 nyaráig a kommunisták legfőbb és első számú vezetője lett. A továbbiakban fokról-fokra építette ki a szovjet hadsereg jelenlétére (és karhatalmára) támaszkodva a diktatúrát és a Sztálint utánzó személyi kultuszt. Uralma alatt, főleg 1947 és 1956 közt beindultak a koncepciós perek (Rajk-per, Mindszenty-per … stb), a kényszer-államosítások, tagosítások, kulák-üldözések, és az ÁVH rémuralma. Az ország nyomorgott és félelemben élt. Aztán Rákosi szerencse-csillaga is elkezdett lefelé csúszni, amikor nagy hatalmú pártfogója Sztálin 1953 március 5-én váratlanul meghalt. Az új vezető, Nyikita Hruscsov már nem szerette Rákosit és inkább más magyar vezetőket támogatott, többek közt Nagy Imrét, akit magyar miniszterelnökké is tett. Innentől kezdődött Rákosi-Nagy Imre vetélkedése, amiből végül Rákosi került ki győztesen. Ám nem sokáig örülhetett sikereinek: 1956 július 18-án végleg leváltották és a Szovjetunióba vitték. Élete utolsó éveit Tokmakban (Kirgizisztán) és Gorkijban töltötte, előbbi helyszínen meglehetősen szegényes körülmények közt egy olyan házban, melyben nem volt biztosított még az ivóvíz sem. Egyes szemtanúk szerint ő maga hozta a vizet a közeli kútról vödrökben, miközben háza előtt a KGB állandóan megfigyelés alatt tartotta.

A jelentős kommunista vezetők közös képen, 1948-ban. Balról jobbra: Rajk, Gerő, Kossa, Kovács, Kádár, Rákosi, Révai és Nagy Imre (Fotó: Rév Miklós / MTI)

Rákos Mátyás végül 1971 -ben hunyt el a Szovjetunióban, anélkül, hogy többszöri kérelmei dacára egyszer is hazaengedték volna Magyarországra. 

 

GERŐ ERNŐ (1898-1980)

 

Rákosi jobb keze, és rangsorban őt követő legfontosabb embere volt az 50-es évek Magyarországán. Eredetileg orvosnak készült a Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Orvostudományi Karán, annak dacára, hogy családjában régi zsidó hagyományokat követve a banki (banktisztviselői) pálya volt jobban preferálva. Az ifjú Gerőt mégis inkább az orvostudomány vonzotta, ám az ilyen irányú tanulmányait is félbehagyta (két esztendő után), 1918-ban, mert figyelme a politika és a kommunista szervezetek felé fordult.

A háború utolsó évében lépett be a Szocialista Ifjúmunkások Szövetségébe, majd a Kommunisták Magyarországi Pártjába. A Tanácsköztársaság alatt a Kommunista Ifjúmunkások Szövetsége apparátusában dolgozott, küldött is volt a szövetség 1919. június 20-a és 22-e között tartott kongresszusán. A Vörös Hadsereg tagja is volt, de nem teljesített frontszolgálatot. A Tanácsköztársaság bukása utáni három évben a kommunisták szolgálatában dolgozott Bécsben, Bukaresten és Pozsonyban. Végül 1922 –ben hazatért, de itt szinte azonnal letartóztatták, majd májusban 15 év börtönre ítélték. 1924-ben azonban kiadták a Szovjetuniónak. Itt beiratkozott a Nemzetközi Lenin Iskolába. Felvette a szovjet állampolgárságot és a NKVD (KGB elődje) ügynöke lett. Később a Kommunista Internacionálé Vezető Bizottságához került, és a spanyol polgárháborúban harcolt. A háború alatt a Szovjetunióban élő emigráns magyar kommunisták lapját szerkesztette (Új Hang). A háború végén, 1944 novemberében részt vett a magyar fegyverszüneti delegáció tárgyalásain, majd Farkas Mihállyal, Nagy Imrével és Révai Józseffel együtt Szegeden megalakította az MKP új Központi Vezetőségét.

A kommunista hatalomátvétel idején, 1945 és 1949 között közlekedésügyi miniszter, 1948 – 1949 között pénzügyminiszter, majd államminiszter. 1952 és 1954 között miniszterelnök-helyettes volt. 1954 és 1956 között az MDP Központi Vezetősége Gazdaságpolitikai Bizottságának elnöke volt és ebben a minőségében azon fáradozott, hogy visszafordítsa a Nagy Imre által első miniszterelnöksége alatt hozott intézkedéseket. Rákosi lemondása után 1956 júliusától Gerő volt a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége első titkára mint a keményvonalasok Rákosi után legerősebb vezetője. A szovjet irányítás reményeit azonban ő sem váltotta be. Az 1956. október 23-ai tüntetések után, október 25-én reggel nagy felháborodást keltő rádióüzenetet intézett a nyilvánossághoz, ellenforradalomnak minősítve a történteket, amelyeket tulajdonképpen már le is vertek. Főnökei az Akadémiai utcai pártközpontba hívták, ahol Anasztasz Ivanovics Mikojan és Mihail Andrejevics Szuszlov szovjet vezetőkkel tárgyalt. Az oroszok őt okolták az események elfajulásáért és a forradalomért, így azonnal leváltották minden tisztségéből.

Gerőnek a Szovjetunióba kellett távoznia, és közben 1957. május 9-én megfosztották parlamenti mandátumától. Három évvel később, 1960-ban Hruscsov hazaengedte, de a Kádár János vezette restaurált kommunista rezsim nem engedte visszatérni a hatalomba, sőt 1962-ben kizárták a pártból. Élete utolsó 15 évében (1965-1980) visszavonultan, fordításokból élt, a továbbiakban politikai szerepet nem játszott. Könyvtáros lett, megbélyegzése ellenére elkerülte a felelősségre vonást. Halálát az egyesek szerint túlzott alkoholfogyasztása miatt jelentkező májtumor, más vélemények szerint májgyulladás okozta.

 

FARKAS MIHÁLY (1904-1965)

 

Rákosi és Gerő után, a harmadik legnagyobb hatalommal bíró kommunista politikus volt az 50-es évek Magyarországán. (Fia, Farkas Vladimir hírhedt ÁVH-s kihallgatótiszt volt.) Eredeti neve: Lőwy Hermann. Felvidéki zsidó munkáscsaládban nőtt fel, és nagyon fiatalon csatlakozott a kommunistákhoz. Emiatt már 21 évesen börtönben ült Prágában, majd szabadulása után hasonlóan Gerőhöz, ő is részt vett a spanyol polgárháborúban. A második világháború alatt Moszkvában élt, ahol részese volt a kommunista propaganda gépezetnek. A legtöbb moszkovitához hasonlóan 1944 végén érkezett Magyarországra. Ez idő tájt változtatta meg a nevét Farkasra.

Farkas Mihály vezérezredes és Kádár 1948-ban

Rákosi Mátyás, Gerő Ernő és Révai József mellett vezető szerepet töltött be a fokozatosan állampárttá váló kommunista tömörülésben. 1945 májusától tagja volt a Magyar Kommunista Párt (MKP) Központi Vezetőségének (KV), Politikai Bizottságának (PB) és titkárságának. 1945-ben belügyi államtitkár lett. 1946-ban pártfőtitkár-helyettessé választották, és az MKP Szervező Bizottságát vezette. 1948-ban az MKP és a Magyarországi Szociáldemokrata Párt egyesüléséből létrejött Magyar Dolgozók Pártja (MDP) főtitkárhelyettese lett Kádár János és Marosán György mellett.

1948 szeptember 9-étől 1953. július 2-áig honvédelmi miniszterként tevékenykedett, 1950 novemberétől pedig a KV előtt is eltitkolt Honvédelmi Bizottság (HB) tagja lett Rákosi és Gerő mellett. (A bizalmatlanul kezelt Révai nélküli hármasukat szokás „trojka” névvel illetni.) Az belügyminisztériumtól 1949-ben különvált és a HB alá rendelt ÁVO, majd az ÁVH vezetőjeként az alatta elkövetett törvénysértő cselekedetek egyik irányítója volt. 1949-ben Kádár János belügyminiszter mellett tevékeny szerepet vállalt Rajk László koncepciós perének lebonyolításában. Azonban 1953-ban megbukott! A fordulat idején önkritikát kellett gyakorolnia, elvesztette miniszteri tárcáját és Révaival együtt kizárták a PB-ből (Politikai Bizottság)

Péter Gábor (ÁVH) kihallgatást tart

A forradalom leverését követően 1957 tavaszán és nyarán a csúcsvezetők közül egyedüliként, az ÁVH-t vezető Péter Gáborhoz hasonlóan „a személyi kultusz éveiben” elkövetett bűnökért és törvénysértésekért bíróság elé állították, és tizenhat évnyi börtönbüntetésre ítélték, de csak 4 évet ülve, 1961-ben szabadult. Szabadulása után a Gondolat Könyvkiadó lektoraként dolgozott. Azonban szívesen visszatért volna a hatalomba, és Kádár környezetébe vágyott. Ám értésére adták: nincs helye a további politikai életben. A visszautasítás miatt 1965-ben, 61 évesen mély depresszióba esett, és végül öngyilkos lett!

 

Harmat Árpád Péter

 

***