Kezdőlap             Blog             Történelem             Filmek             Érdekességek             Kapcsolat            

Üdvözöllek a jegyzettar.hu honlapon!
Történelem, filmek érdekességek Harmat Árpád Péter tollából.

Árpád-házi királyaink I. (972-1131)

Árpád-házi királyaink I.

A cikk folytatása: Árpád-házi királyaink II. (1131-1301)

 

Géza fejedelem (ur.: 972-997)

Rokoni kapcsolat: Árpád fejedelem dédunokája, apja Taksony, anyja besenyő hercegnő volt.

Belpolitika: Felismerte, hogy a magyarságnak be kell illeszkednie Európa népeinek sorába, és letelepedett életmódot folytatva fel kell vennie a kereszténységet. Géza tudta, hogy amennyiben mindez nem történik meg, úgy a magyarság a hunok és avarok sorsára jut. A felismerés nyomán 973 -ban követeket küldött a Német-Róma császár, I. Ottó udvarába és a quedlinburgi birodalmi gyűlésbe, ahol jelezte: népe kész a kereszténység felvételére. Kérése nyomán a magyarok földjére külföldi hittérítők érkezhettek. A nyugati kereszténység felvételét segítette azzal is, hogy fiát, Vajkot megkereszteltette – a keresztségben István nevet adva számára - majd Gizella bajor hercegnővel is összeházasította. Gizella IV. Henrik bajor herceg húga volt, és vele páncélos lovagok (Vencelin, Hunt, Pázmán stb.) és iparosok, kereskedők költöztek az országba.

Trónharcok - külpolitika: A külső és belső stabilitást részben a diplomáciai célú házasságokkal próbálta biztosítani. Így fia házasságán túlmenően elvette az erdélyi gyula lányát, illetve lányait Aba Sámuelhez és Orseolo Ottóhoz adta. Halálakor így már csak három törzsfő (Koppány, Gyula és Ajtony) nem hajlott meg a fejedelmi akarat előtt. Ennek fontos oka volt az idegen vallás erőszakos terjesztése mellett az, hogy a kereszténység felvételével be akarta vezetni a primogenitúra öröklésrendet, mely ellentétben a magyarok ősi szokásaival – szeniorátus elv – nem a legidősebb férfi rokont, hanem az el halálozó uralkodó legidősebb fiát jelölte meg örökösül.

Törvények: Géza nem adott ki törvényeket, csupán a nyugati hittérítők behívása, a nép keresztény hitre térítésének elrendelése és a primogenitúra bevezetése köthető nevéhez.

I. (Szent) István (ur.: 997-1038)

Rokoni kapcsolat: Szülei Géza fejedelem és Sarolta (erdélyi gyula lánya) voltak.

Trónharcok: Amikor Géza meghalt, Koppány bejelentette igényét a fejedelmi trónra. Koppány az apja, Tar Szerénd és Géza által kötött szerződés értelmében a Balatontól délre eső területek ura volt. Igényét a trónra a szeniorátus és a levirátus (özvegy édesanyját, Saroltot feleségül kívánta venni) jogára való hivatkozással indokolta. Koppány mellé sorakoztak fel a régi rend és a törzsi szabadság hívei, akikben az ellenállást az is fokozhatta, hogy István körül nagy számban csoportosultak idegen nemzetiségűek, főleg németek. István hadait is német hadvezérek (Hont (Hunt), Paznan (Pazman), Vecelin, Orci) irányították és az sem kizárt, hogy III. Ottó német-római császár is küldött seregeket István segítésére. A döntő ütközetre Veszprém közelében került sor, ahol István megverte a pogány seregeket; a csatában Koppány is életét vesztette, Vecelin ölte meg. István Koppány testét felnégyeltette és testrészeit hónapokig kifüggesztve tartották az ország négy legfontosabb várának kapuja felett – Győrben, Veszprémben, Esztergomban és Gyulafehérváron – jelezve, hogy mi vár a királynak nem engedelmeskedőkre.

Ezután István el akarta magát ismertetni az ország határain túl is követet küldött II. Szilveszter pápához, akitől koronát és apostoli áldást nyert, és Magyarország belépett az európai keresztény nemzetek sorába, ezen belül is a nyugati kereszténység felé orientálódott. Mindezek mellett megtartotta függetlenségét, és nem lett a császár hűbérese. Ezzel megalakult a keresztény, független Magyar Királyság. A koronát, amely azonban nem azonos a ma Szent Korona néven ismert uralkodói jelvénnyel, István a kereszténység terjesztésében betöltött szerepéért kapta. Ekkor már állt a veszprémi püspökség és a győrinek is megvetették az alapjait. A koronázásra 1000 karácsonyán, Esztergomban került sor.

Belső hatalom megerősítése: A harcokat elsőként 1003-ban indította meg Erdély ellen, ahol saját nagybátyja, Gyula ellen küzdött. Győzelme után országát beolvasztotta sajátjába és ott is megkezdte a keresztény hittérítést. A bolgár Keán elleni hadjárat következett Dél-Erdélyben, majd 1008-ban a "fekete magyarok" ellen viselt hadat. (A fekete magyarok feltehetően a Délkelet-Dunántúlon élő idegen etnikumú katonai segédnépekkel, a kavarokkal/kabarokkal voltak azonosak.) István legerősebb vetélytársa Ajtony vezér a Maros vidéken építette ki erős törzsi államát, melyet 1028-ban tudott legyőzni. Ezzel a győzelemmel lezárult az uralkodása alatti belháborúk kora, és István ténylegesen is az egész Kárpát-medencére kiterjedő ország ura lett.

Belpolitika - államépítő tevékenység: Egy európai mintájú keresztény állam kiépítéséhez három tényezőt kellett Istvánnak biztosítania: a nép keresztény hitre térítését, a keresztény egyházszervezet kiépítését és a világi közigazgatás létrehozását. A nép keresztény hitre térítésében törvényei segítették (erről a törvényeknél bővebben) a keresztény egyházszervezet és világi közigazgatás kiépítésében pedig a külföldi minták és tanácsadók voltak irányadóak.

Egyházi közigazgatás: A Magyar Királyság önállóságához Istvánnak 10 magyar püspökséget és egy érsekséget kellett teremtenie. (Ugyanis amennyiben a szükséges számú egyházterület nem jött volna létre, úgy a magyar szállásterületeket egy nyugati egyháztartomány vezetése alá rendelték volna.) István összesen 8 püspökséget alapított, a többi kettő halála után jött létre. A legelső püspökség Veszprém volt, majd létrejött az esztergomi, győri, pécsi, csanádi, váradi, egri, váci, gyulafehérvári püspökség is. Az érseki központ Esztergom lett, az István halála után létrejött két püspökség pedig a nyitrai és zágrábi. (Térképen: I: Esztergomi, II: Győri, III: Veszprémi, IV: Pécsi, V: Váci, VI: Egri, VII: Kalocsai, VIII: Csanádi, IX: Bihari, X: Erdélyi)

A világi közigazgatás: Kialakítása során István 30 vármegyét hozott létre, melyek a királyság központi területeiből kiindulva legyezőszerűen helyezkedtek el. A királyi vármegyék élén ispánok álltak, akik az adott területen az uralkodót képviselték, így bíráskodtak, beszedték a királyi jövedelmeket, és a háborúkban ők vezették a vármegye seregét. A vármegye rendszer élén a nádor állt, ő volt a király távollétében az ország ura. István a királyi hatalmat nemcsak kialakította, de meg is erősítette, mivel a korábbi törzsi földek kisajátításával az ország földjeinek kétharmadát uralkodói kézbe vette. A hatalmas földterületekből híveinek és külföldről érkezett lovagjainak tudott birtokokat adományozni, így kialakulhatott egy nyugati mintájú függési rendszer, a hűbériség alapja.

Törvényei: Az első törvénykönyv a kereszténység megerősítésére, az egyházi tulajdon védelmére törekedett. (Az új birtokrend biztosítása; a keresztény vallásgyakorlás biztosítása; az erőszakos cselekedetek megakadályozása; az esküszegés büntetése; a földesúri jogok biztosítása; az özvegyek és árvák jogainak védelme; a boszorkányok és varázslók büntetése.) A második törvénykönyv rendelkezett arról, hogy minden 10 falunak egy templomot kell építenie és papját eltartani, püspökének 10-edet fizetni.  De kötelezővé tette a misére járást is vasárnaponként. (Az öröklést szabályozza; a tulajdon megsértése; az erőszakos cselekményeket bünteti; a törvény előtti rendről ír; az összeesküvés szankcionálása; a dézsmafizetés; a cselszövések büntetése.)

István törvényei a tulajdonviszonyok átalakítása érdekében megváltoztatták az öröklésre vonatkozó addigi magyar szokásokat is, védve ezáltal a magántulajdont, illetve megszüntetve a levirátust. Törvényeivel megszervezte az udvar adminisztratív szervezetét, megalapította az új királyi székhelyet, Székesfehérvárt. Megkezdte a pénzverést és kivetette az első adókat. Míg az államalapításig külföldi pénzeket, de leginkább állatpénzt (tinót) használtak, most a fő forgalmi pénz az ezüstdénár lett. Megszüntette a vérségi alapon felépült társadalmi rendet és területi alapra helyezte az igazgatást. Ezzel elérte a nomád népek letelepedését és földművelő tevékenységből való megélését, tehát nemcsak politikai változás következett be, hanem jelentős életmódváltozáson is keresztülment a magyar nép.

Külpolitika: Uralkodása során két fő ellenséggel kellett szembenéznie: a besenyőkkel és a németekkel. A nomád besenyők Erdélybe zúdultak be, de a (gyula)fehérvári ispán csapatai elűzték őket. A másik sokkal nagyobb veszélyt jelentő ellenség a németek voltak. István sógorával, II. Henrikkel a bajor uralkodócsalád fiágon kihalt (1024), ezután a Német-Római Birodalommal ideiglenesen megromlott a viszony, 1029 környékén német és főleg bajor csapatok többször fosztogatták a Fischa és a Lajta közét, amire válaszul a magyar csapatok is a bajor területekre való betörésekkel reagáltak. Erre való hivatkozással II. Konrád német-római császár 1030-ban megtámadta Magyarországot, azonban István a felperzselt föld taktikáját alkalmazva kiéheztette az ellenséget, majd Bécsnél be is kerítette a visszavonuló német sereget. A győzelemnek külön jelentősége az volt, hogy István országa bizonyította: képes megvédeni magát a külső ellenségekkel szemben is.

A következő évben, jóllehet II. Konrád először még újabb támadást tervezett, bajor közvetítéssel békét kötöttek egymással, sőt feltehetőleg II. Konrád kisebb területi engedményeket is tett a Fischa és a Lajta közén. Ebben valószínűleg szerepe volt Imre herceg 1031-es halálának, hiszen ezzel nőágon is kihalt a Konrádot megelőző bajor uralkodóház, és Istvánnak már nem lehetett jogcíme a német trónra.

Utódlás: Istvánnak két fia is született, ám csak az egyikük – Imre herceg – élte meg a kamaszkort. Neveltetése a velencei Gellért püspök kezébe került, István pedig az Intelmekben foglalta össze fia számára a jó király teendőit. Szülei ki is házasították, ám mikor 1031-ben vadászat közben egy vadkan halálra sebezte, minden remény elveszett arra, hogy István egyenes ágon adja tovább királyi címét. E szörnyű csapás beteggé tette a királyt, és az csak tetézte fájdalmát, hogy közvetlen rokonai között senkit nem látott alkalmasnak, hogy örökébe lépjen és keresztény hitben megtartsa az országot. Apja testvérének fiai, Vazul és Szár László jöhettek számításba, azonban László még mindig pogány hiten volt, Vazul pedig bizánci rítusú keresztény volt. Választása végül lánytestvérének fiára, Orseolo Péterre esett, aki már az 1020-as évektől kezdve a magyar királyi udvarban élt, mert az Orseolo-család ellen fellázadtak a velenceiek, így Péter anyjával és húgával együtt István udvarába menekült. István döntése Vazulból elégedetlenséget váltott ki és kevéssel 1031 előtt merényletet követett el István ellen. István nem ítélte halálra a lázadó Vazult, de uralkodásra alkalmatlanná tette azzal, hogy megvakíttatta és fülébe forró ólmot öntetett. Vazul fiait, Leventét, Andrást és Bélát pedig száműzte az országból.

I. (Orseolo) Péter (ur.: 1038-1041)

Rokoni kapcsolat: Orseolo Ottó velencei dózse és I. István nővérének fia volt.

Belpolitika: István nagyon kedvelte unokaöccsét és hadainak egyik vezérévé is megtette, majd amikor fia, Imre herceg egy vadászbalesetben életét vesztette, István kinevezte trónjának örökösévé. Péter 1038 nyárutóján követte elődjét a trónon. Törvényeket alkotott, okleveleket adott ki - bár ezek nem maradtak ránk, pénzt veretett, adóztatta a népet és folytatta a kereszténység meghonosítását és elmélyítését Magyarországon; Óbudán egyházat (budai káptalan) alapított, Pécsett székesegyházat emeltetett.

Külpolitika: Az 1038 és 1041 közötti időszakban aktív külpolitikát folytatott. Fő célja a két szomszédos nagyhatalom, a Német-Római birodalom és a Bizánci Császárság gyengítése volt.

Első bukása: A döntéshozatalban mellőzte a királyi tanácsot, azokat a főurakat, akik nem támogatták, kizárta és helyükre feltétlen híveit, németeket és olaszokat ültetett. A tanácsból kitiltott urak között volt Aba Sámuel is. Az egyházi ügyekbe is beleszólt, két püspököt is eltávolított hivatalából. Istvánnak tett ígérete ellenére Gizellát birtokainak nagy részétől megfosztotta, és saját kezelése alá vonta, Gizellát pedig Veszprémben tartotta házi őrizetben. Kegyeltjei között volt egy Budo nevű, feltehetően német származású férfi is. A mellőzött hazai urak és Gizella együtt léptek fel, s követelték a király rossz szellemének tartott tanácsadónak, Budónak a száműzését. Péter ezt nem volt hajlandó megtenni, erre a lázadók meggyilkolták Budót, két fiát pedig megvakították. Az uralkodó látva elszántságukat, 1041 szeptemberében elmenekült az országból, III. Henrik császár udvarába, a főurak pedig Aba Sámuelt ültették helyére.

I. (Aba) Sámuel (ur.: 1041-1044)

Rokoni kapcsolat: Géza fejedelem egyik lánya volt a felesége. Emellett vélhetően nemzettsége a honfoglaló törzsek közül a kavar törzs élén állhatott.

Belpolitika: István a német mintára alapított palotaispáni (palotagrófi) címmel ruházta fel, amely a későbbi nádori cím elődje lett, és hozzáadta húgát. Az István és Aba Sámuel közti viszony dacára, az új uralkodó gyűlölettel viseltetett Péter iránt. Eltörölte a Péter által hozott törvényeket és adókat, valamint a központi hatalmat erősítő intézkedéseit. Teret nyitott az állam és egyház ellen fordulóknak. Egyházellenességében a Balkánról terjedő bogumil eretnekség hatásának is része volt. Péter hívei közül sokakat megöletett vagy megkínoztatott, 1042-ban Csanádon megölette a nemesi ellenzék 50 tagját. Ezért 1042 húsvétján Gellért püspök megtagadta királlyá koronázását. Az egyházhoz fűződő viszonyát tovább rontotta, hogy a hadisarcot a püspökök megadóztatásával akarta finanszírozni. A régi társadalmi rendet próbálta visszaállítani, a viszonylagos egyenlőség megteremtésével, a nemeseket mellőzte és inkább parasztokkal és nemtelenekkel tartott közösséget, velük étkezett, lovagolt. Legnagyobb belpolitikai hibája az volt, hogy megpróbálta visszaállítani a szabad parasztokra vonatkozó, István előtti jogokat, adóztatni kívánta a nemességet és a papságot is. Ezzel azonban elveszítette a főurak és a főpapi réteg és elsősorban Szent Gellért csanádi püspök támogatását is

Külpolitika – bukása: Békét kezdeményezett III. Henrikkel, de mivel a császár elutasította, háború kezdődött köztük. III. Henrik még 1042 őszén támadást indított Magyarország ellen és elfoglalta a Dunától északra eső területeket. Egy év múlva újra megtorló hadjáratot indított, melynek során egészen a Rábáig jutott. Aba Sámuel tudta, hogy nincs esélye a németek ellen és a második támadás után lemondott az István által 1030-ban megszerzett területekről, valamint hadisarc fizetésébe is beleegyezett. Így a két ország közti új határt a Lajta és a Morva folyók jelentették. Két évvel később 1044-ben III. Henrik és Péter király a Dunától délre támadott, ugyanazon az útvonalon mint egy évvel korábban, azonban most magyar segédcsapatok segítették a támadók tájékozódását és így át tudtak kelni a Rábcán és a Rábán. Aba Sámuel Ménfőnél bocsátkozott csatába III. Henrik seregével 1044. július 5-én. Mikor a Péterhez már jobban kötődő urak kiváltak a magyar hadból, Aba Sámuel sorsa megpecsételődött. Menekülésre kényszerült, útját az ország belseje, a Tisza felé vette, ám Füzesabony tájékán utolérték és megölték.

I. (Orseolo) Péter (ur.: 1038-1041)

Belpolitika: III. Henrik Székesfehérvárott személyesen ültette trónra Pétert, 1044. júliusában, jelezve ezzel a megváltozott erőviszonyokat. A segítségért cserébe persze Henrik viszonzást várt, Péternek az országot aranyozott lándzsa formában át kellett adnia Henriknek, ezzel Magyarország a Német-Római Császárság hűbérese lett. A császár a lándzsát és a koronát Rómába vitette. Közben István felesége, Gizella is elhagyta az országot és visszatért szülőföldjére, Bajorországba. Péter pedig a legfőbb tisztségekbe újra idegeneket helyezett.

Végső bukása: Az idegenek pártolása miatt Szent Gellért csanádi püspök vezetésével újra összeesküvés szerveződött ellene. A püspök a háta mögött Vazul fiainak ajánlotta fel a trónt és több más püspökkel elindult András és Levente fogadására. Közben 1046 nyarán kitört a Vata vezette pogány felkelés a Körösök vidékén, ami gyorsan tovaterjedt. Ennek a felkelésnek a vezetőivel találkoztak Abaújváron a hazatérő Andrásék, 1046 szeptemberében. A lázadók azt követelték tőlük, hogy visszatérhessenek pogány hitükhöz. A hercegek ebbe számításból belegyeztek, hiszen különben nem tudhatták volna maguk mellett a pogány csapatokat a Péter elleni harcban. András és az idősebb és pogány Levente áldásukat adták a keresztények és Péter támogatóinak, kegyenceinek kiírtására. Ennek áldozatául esett később Gellért is.

Péter ismét megpróbált elmenekülni az országból, Augsburgnál pedig már gyülekeztek a segítségére érkező császári csapatok. A határon érte utol András követe, és tárgyalni hívta. Péternek nem volt más választása, hiszen a határt már a pogány lázadók tartották felügyeletük alatt. A visszafelé tartó királyt (Zámoly) falunál András emberei megpróbálták elfogni, de Péter kevés hívével egy udvarházba zárkózott, és három napig elszántan védekezett. Miután kísérői elestek az egyenlőtlen harcban, Péter is fogságba került és 1046. októberében megfosztották szeme világától. Halálával kapcsolatban ellentmondásosak a források. Az egyik szerint nem sokkal megvakíttatása után, Székesfehérváron halt meg.

I. András (ur.: 1046-1060)

Rokoni kapcsolat: Géza fejedelem Mihály nevű testvérének legidősebb unokája, Vazul fia.

Belpolitika: Apjuk megvakításakor fiainak menekülnie kellett. Először Csehországba kerültek, majd nemsokkal később tovább mentek Lengyelországba, ahol Mieszko fejedelem fogadta őket. A lengyel udvarban csak Béla maradt, a másik két testvér tovább állt Oroszország irányába. Itt Bölcs Jaroszláv vendégszeretetét élvezték. Gellért hívó szavára a 1046-ban indult haza, majd a már említett pogányokkal kötött rövid életű kényszerszövetség és Péter legyőzése után 1046-ban – Levente nevű bátyja halála után - került a Magyar Királyság trónjára. Első intézkedései közt visszaállíttatta a keresztény rendet.

Külpolitika: A belső rend helyreállítása után András első dolga a németekkel való békekeresés volt. Ennek érdekében már 1047-ben követeket küldött III. Henrikhez és kész volt területeket átengedni, valamint adót fizetni, de a hűbérességet nem vállalta. A háborúra készülve, 1048 elején hazahívta testvérérét Lengyelországból és Bélát tette meg a magyar hadak fővezérévé, aki nagy politikai és hadvezetési tapasztalatokkal rendelkezett. András testvérének adta az ország egyharmadát (dukátus), ami a hatalmas terület mellett, nagyfokú önállóságot is jelentett Béla számára. Mindemellett, mivel nem volt még fiú utódja, megígérte Bélának, hogy halála után rá hagyományozza a magyar koronát is.

1051-ben Henrik haddal indult Magyarország ellen. A német sereg két irányból közeledett a magyarok felé. Az egyik csapat a Vágon átkelve a Nyitra folyóig hatolt, a másik sereg pedig a Dunát biztosította, és az utánpótlást szállította a főerők részére. A magyarok a felperzselt föld taktikáját alkalmazták, csakúgy mint István 1030-ban II. Konrád ellen. A német sereg elől a lakosságot kiköltöztették, az élelmet elvitték, vagy elpusztították. A németek ennek ellenére a Vértesig, egyes források szerint Székesfehérvárig jutottak, ám éheztek, mivel semmi élelmet nem találtak és az utánpótlásuk is akadozott. A németeket a magyar csapatok közben folyton kísérték és apróbb összecsapások szinte mindennaposak voltak. Ekkor döntöttek úgy a német csapatok, hogy elhagyva a Vértest, északra fordulnak az utánpótlást szállító hajókhoz. De akkor azok már nem voltak ott, ugyanis Béla herceg elfogatta az egyik futárt és olyan levelet küldött a püspöknek - németek nevében-, amelynek értelmében a hadjáratnak vége és forduljanak vissza Regensburgba. A legenda szerint a Vértes onnan kapta nevét, hogy az elfáradt és éhező németek vértjeiket eldobálva indultak tovább észak felé.

Henrik a következő év tavaszán, 1052-ben újra betört Magyarországra, okulva az előző hadjárat kudarcából, most végig a Duna mentén haladt. A támadás első színhelye Pozsony volt, ahol a jól felkészült vár nyolc hétig állta a németek támadását. A csatát végül a Búvár Kund néven elhíresült személy döntötte el. Az eredetileg Zotmund névre hallgató várvédő az éj leple alatt a német hajók alá úszott és megfúrta azokat. a német császárnak újra vesztesként kellett elhagynia Magyarországot. A béke megpecsételése érdekében András fiát, Salamont és Henrik nővérét, Juditot eljegyezték egymással.

Trónviszály: Salamon és a német hercegnő közti eljegyzés előtt, András megszegte öccsének, Bélának 9 évvel korábba tett esküjét – melyben a trónt neki ígérte – és királlyá koronáztatta (1057-ben) fiát, Salamont. A várható testvérháború elkerülése érdekében András 1059-ben Tiszavárkonyba hívatta testvérét és felkínálta neki választásra a koronát és a kardot, a korona a királyságot a kard pedig a dukátust jelképezte. Ha Béla a koronát választja a király hívei helyben lekaszabolják, ha a kardot veszi el békében uralkodhat a saját országrészében. Ekkor Béla egyik híve, Miklós ispán megsúgta neki, hogy ha kedves az élete választása a kardra esik. Béla megértette és a kardot választotta.

Ezután végérvényesen megromlott a két testvér kapcsolata, Béla Lengyelországba ment családjával együtt és hadat gyűjtött. Felesége családi kapcsolatainak köszönhetően, II. Boleszló fejedelem segédcsapatokat adott a magyar hercegnek, aki elindult, hogy visszaszerezze a koronát. Először a Tiszántúlon került egymással szembe a két sereg. András oldalán ott voltak a kibékített német csapatok, Béláén pedig a lengyelek. Bélának sikerült megosztani András csapatait és győzelmet aratott felettük, később Moson közelében is összecsaptak a testvérek. Andrást a német császárság felé menekítették, Béla azonban csapatokat küldött elébe és a szövetséges határőr népekkel lezáratta a menekülési útvonalat a mosoni kaput. A lebénult András sorsa megpecsételődött, a mosoni csata során az András szállító szekér felborult és lovak szekerek tiporták, így került testvére fogságába Zircre és nemsokára ott is halt meg.

I. Béla (ur.: 1061-1063)

Rokoni kapcsolat: András öccse, Géza Mihály nevű testvérének unokája, Vazul másik fia.

Belpolitika: Az 1060-ban Mosonnál testvérével szemben megvívott győztes csata után Székesfehérvárra ment, ahol királlyá választották és megkoronázták. Röviddel ezután országgyűlést tartott Székesfehérvárott, ahova – hatalmának legitimálására – minden faluból meghívatott két-két vént. Az összegyűlt küldöttek, akik a város falain kivül tanyáztak, követelték a pogány vallás visszaállítását. Elterjedt nézet, hogy a követelők vezetője Vata fia János volt, de ezt nem minden forrás tartja valószínűnek. A király három napot kért gondolkozásra. Ezalatt összehivta Fehérvár alá a szomszéd megyék várkatonaságát és szétzúzta a tömeget, mely már ujjongva várta követéléseinek teljesülését. Ez volt hazánkban a pogányság utolsó nyílt lázadása. Sokat tett a fejlődő kereszténység és nemzeti művelődés érdekében; különösen az ipar, kereskedés és a pénzügy rendezésére, s a közjólét emelésére.

Trónharc: Mikor 1063-ban IV. Henrik császár gyámjai előkészületeket tettek a Németországba menekült Salamon igényeinek támogatására, Béla megelőzte őket és Ausztriába küldte seregeit. A szerencse nem kedvezett vállalkozásának, de Béla nem csüggedt, hanem fokozott buzgalommal folytatta előkészületeit, melyek közben Dömösön összeomló trónja halálosan megsebezte.

I. Salamon (ur.: 1063-1074)

Rokoni kapcsolat: I. András és Jaroszló Anasztázia kijevi hercegnő egyik fia volt.

Trónharcok: Apja testvérének, Bélának halála után IV. Henrik udvarából, német sereggel érkezett Székesfehérvárra, ahol a főpapok és főurak másodszor is magyar királlyá koronáztatták. Azonban a német csapatok távozása után Béla két gyermeke Géza és László nem fogadták el uralmát, és II. Boleszláv kijevi fejedelem támogatásával az idősebb fiú, Géza herceg betört az országba. A német seregek nélkül maradt Salamon és udvara Moson várába volt kénytelen menekülni, ám Géza nem vágyott unokatestvére halálára, és a püspökök közvetítésével 1064. január 20-án Győrött, kibékült Salmonnal.

Salamon uralkodásának első hét esztendejében az anyja befolyása alatt állt, aki azt szorgalmazta, hogy éljen békében az unokafivéreivel. Eleinte Salamon, illetve Géza és testvérei mérsékelték egymás iránt való bizalmatlanságukat, s közös erővel védelmezték a hazát. Közös hadjárataikban az Erdélyt pusztító besenyőkre vetették magukat, s dicső diadalt is arattak rajtuk. Majd a bolgárországi besenyők pártfogóit, a görögöket támadták meg, kierőszakolták a Száván való átkelést, körülvették Belgrádot, s Niketas várparancsnokot hódolásra kényszerítették. Amikor a görögök később ismét elfoglalták Belgrádot, Géza vezér 1072-ben ismét részt vett a bosszú hadjáratában, és ezúttal egészen Nisig mindenütt győzelmet aratott.

Az ellentétek Salamon és Géza közt ekkorra részben a hadi sikerek miatti kölcsönös féltékenység miatt kiéleződtek. Amikor pedig Géza öccse László épp Morva földön járt, hogy harcosokat toborozzon, a németek tanácsára Salamon megtámadta Gézát, és Kemejnél (Szolnok vármegye) győzelmet aratott felette.  Ám Salamon nem élvezhette sokáig diadalát, mert 1074 márciusában Géza Mogyoródnál döntő győzelmet aratott csapatai felett, és Pozsony várába szorította. Innen már többé nem tudta visszavenni a hatalmat.

I. Géza (ur.: 1074-1077)

Rokoni kapcsolat: I. Béla és a lengyel Richeza hercegnő fia, Salamon unokatestvére.

Belpolitika: Az unokatestvérével megvívott győztes mogyoródi csata (1074 március 14) után, Salamon Pozsony várába szorulva továbbra is királynak tekintette magát és élvezte a császár támogatását is. Bár a pápa VII. Gergely (1073-1085) az invesztitúra jog miatt ellentétbe került a császárral, Gézát továbbra sem támogatta, így a magyar uralkodónak a bizánci császártól VII. Dukász Mihálytól (1071-1078) kellett királyi koronát és elismerést kérnie. Az 1075-ben Magyarországra érkezett korona a Szent Korona alsó részét alkotta.

Belpolitikájában a békére törekvés jellemezte. Ő tetette át a vásártartások napját szombatra, amivel az egyházi ünnepet mentesítette az egész napos kereskedelmi tevékenységtől, a hívő zsidóság számára pedig megnehezítette a kereskedést, hiszen ők – vallásuk előírása szerint – szombati napokon nem foglalkozhattak ilyen tevékenységgel. Géza uralmához köthető a garamszentbenedeki apátság és a váci székesegyház alapítása. Uralma utolsó évében erősen foglalkoztatta, hogy visszavonulva hercegségébe, visszaadja a királyi hatalmat Salamonnak, ám udvarának főurai hallani sem akartak erről. A magyar nemesség nem fogadta el királyának Salamont, még akkor sem, mikor Géza 1077. április 25-én meghalt. Inkább Géza öccsét, a daliás termetű és kitűnő hadvezéri képességű Lászlót emelték a trónra. Géza halálával kapcsolatban néhány forrás, így Willermus apát beszámolója (Thúróczy krónika, 156.) is felveti a mérgezés gyanúját, ugyanis Géza éppen egy Salamonnal zajló béketárgyaláson vett részt, amikor váratlanul meghalt.

I (Szent) László (ur.: 1077-1095)

Rokoni kapcsolat: I. Béla és a lengyel Richeza hercegnő fia, I. Géza királyunk öccse.

Belpolitika: A bátyjával közösen unokatestvérük, Salamon ellen 1074 márciusában megvívott győztes Mogyoródi csata a testvérpár 21 éves uralmát hozta. Géza három éves uralkodása alatt László a dukátus területeit birtokolta, és emellett nagy szolgálatokat tett testvérének is, mivel folyamatosan ostrom alatt tartotta Salamon két várát (Pozsonyt és Mosont) Később 1074 nyarán László állította meg Salamon egyik támadását Nyitránál, ám Salamont, akit IV. Henrik német-római császár serege segített, nem sikerült elfognia. Géza rövid uralkodása (1074 – 1077) alatt végig fennállt a patthelyzet, Moson és Pozsony Salamon birtokában maradt. Salamon csak 1080-ban hódolt be Lászlónak. Ekkor átadta a koronát, és visszavonult birtokaira. Ám később 1082-ben összeesküvést szőtt, ezért a király a visegrádi várba záratta, ahonnan 1083-ban szabadult. Salamon ezután a moldavai besenyőkhöz ment, és élükön 1085-ben betört a Felső-Tisza vidékére, de I. László kiűzte az országból.

1077-ben I. Géza meghalt, s Vácott temették el. A Géza és László táborába tartozó világi és egyházi előkelők - megelőzve az ellenfél, Salamon minden akcióját - a pápa által is támogatott Lászlót választották meg az ország uralkodójává, annak ellenére, hogy I. Géza két kiskorú fiút hagyott maga után (Kálmán és Álmos herceget).

Törvényei: Először kiadott törvénykönyvének (tévesen III. számmal jelölt) elsődleges célja a feudális tulajdoni rend kegyetlen szigorral való védelme, a pogányság maradványainak felszámolása és a feudális viszonyok megszilárdítása volt. A benne szereplő törvények több mint fele a tulajdon védelmével foglalkozott. A lopások büntetései közt gyakori volt az orr- kéz levágás, nyelvkitépés, szemkiszúrás, rabszolgaságba adás … stb. Ha a tetten ért tolvaj bemenekült egy védelmet nyújtó templomba, megúszta megvakítással, de tízévesnél idősebb gyermekeit eladták rabszolgának. Ebben a törvénykönyvben szerepel első ízben a szabadokon belüli megkülönböztetésül, a nemes (nobilis) kifejezés.

Másodszor kiadott törvénykönyve (II. számú) 1077 után született. Ebben is a magántulajdon védelme kapta a legfőbb szerepet: tyúkon felüli érték, illetve tíz dénárnál nagyobb értékű lopás miatt ezen törvénykönyv alapján már a tolvajt halálra kellett ítélni. Enyhébben ítélik meg a gyilkost, mert csak vagyonelkobzás lett a része. Ebből látszik, hogy tulajdonképpen nagyobb volt a tulajdon értéke, mint az emberi életé - ez utóbbi esetben a vérdíj érvényes. Kétharmadot adnak a megölt ember rokonainak, egyharmadot a gyilkos feleségének és gyermekeinek. Ha a bíró a bűnöst futni hagyta, mindenét elvesztette, és őt magát is eladták. Ellenben ártatlan ember felakasztása esetén csak az áldozat vérdíját kellett kifizetnie. Az egyházi rendű tolvaj büntetése kisebb, mint a világiaké.

A harmadszor kiadott törvénykönyve (tévesen I. számú) a bevezető szerint 1092. május 20-án kelt a szabolcsi zsinaton, melyen a király elnökölt. Elsősorban egyházi rendszabályokat tartalmazott. Legfőbb rendelkezése volt a 40 ünnepnap kötelező megtartása, az újonnan felszentelendő papok házasságkötésének tiltása, az egyházi 10-ed kötelező szedése, és a misétől távol maradók büntetése. Emellett a törvénykönyv védte az egyház vagyonát, tiltotta, hogy a zsidók keresztény feleséget vagy szolgát tartsanak felléptek a pogány áldozás ellen; korlátozta a sátorban való misézést; büntetendővé tette a nemi erőszakot, az erkölcstelen nőket és a boszorkányokat; rendelkeztek a királyi bíráskodásról.

László tehát országlása elején a törvénykezésen keresztül megszilárdította a trónját, s helyreállította az ország belső rendjét. Az ő uralma idején történt Gellért, István és Imre herceg szentté avatása (1083) illetve a káptalani rendszer létrehozása, mely az oktatás és a hiteles helyek (oklevélkiadások) szervezetét teremtette meg.

Külpolitika: A császár által támogatott Salamonnal - 1077 és 1080 közt – dúló viszálya miatt az invesztitúra háborúban a pápa pártjára állt, és a pápapárti német fejedelmek vezetőjének, Rudolf sváb hercegnek a leányát, Adelhaidot vette el feleségül. Ám később terjeszkedő politikába kezdett és így pápai engedély nélkül Szlavóniában Zágráb székhellyel püspökséget alapított, majd 1091-ben nővérének, Zvonimir horvát király (ur.1075-89) özvegyének hívására seregeivel bevonult a trónviszálytól dúlt Horvátországba, és országához csatolta azt. A birtokba vett horvát területek kormányzását unokaöccsére, I. Géza fiára, Álmos hercegre bízta. A magyar királyság fennállása óta ez volt az első hódítás. Horvátország meghódítása sértette a pápa, Bizánc és Velence érdekeit is, ugyanis mindhárom hatalom érdeklődött a térség felé.

II. Orbán pápa nyíltan sérelmezte László horvátországi beavatkozását és nem ismerte el a magyar hódítás jogosságát, mire a király átpártolt IV. Henrikhez, aki beleegyezett az erőviszonyok ilyetén megváltozásába. A balkáni hadjáratot azonban a Bizánc által felbiztatott kunok betörése miatt meg kellett szakítani, a hazatérő Lászlónak a Temes folyónál, majd Orsova mellett sikerül a támadókat legyőzni, s a csatában életét vesztette a kunok vezére, Kapolcs is. Ezt követően betört Bizánc területére, és elfoglalta a Morva és a Drina folyók közti földet, Szerém és Belgrád várakkal együtt.

Élete utolsó hónapjaiban pedig arra készült, hogy a Szentföldre megy, melynek felszabadítására érdeklődését 1093-ban IV. Vilmos toulouse-i gróf keltette fel, aki útban a Szentföldre Bodrog várában felkereste. Az időközben kitört cseh trónviszály azonban itthon marasztalta, s arra késztette, hogy rokona és egykori szövetségese, a cseh Ottó herceg fiának, Konrád brünni morva hercegnek nyújtson katonai segítséget II.(Přemysl) Břetislav cseh fejedelem ellen. E hadjáratban betegedett meg és 1095. július 29-én a cseh-magyar határ közelében érte a halál.

I. (Könyves) Kálmán (ur.: 1095-1116)

Rokoni kapcsolat: I.Géza királyunk fia, Álmos testvére, Szent László unokaöccse volt.

Trónra jutása: Mivel Szent Lászlónak csak lányai születtek, így a trónon testvérének - az 1077-ben elhunyt Gézának - gyermekei Álmos és Kálmán követhették. László a két fiú közül először a daliásabb termetű Álmost jelölte utódjául, és az uralkodásra való felkészítés jegyében megbízta Horvátország irányításával, Kálmánt pedig papnak szánta.  Kálmán azonban, bár papi tanulmányai alatt nagy műveltségre tett szert – amiért az utókor a könyves jelzővel látta el - nem fogadta el a neki szánt sorsot, és még felavatása előtt néhány főúr segítségével Lengyelországba szökött.

Később László megmásította döntését, és amikor helyre akarta állítani a pápával hűvösre fordult viszonyát, hazahívta Kálmánt és utódjául őt jelölte az addigi trónörökössel, Álmos herceggel szemben. Szent László halála (1095. július 29.) után így Kálmán lett az ország királya, Álmos pedig Horvátország kormányzói székét kapta.

Trónharc Álmossal: Álmos herceg összesen öt alkalommal próbálta megszerezni testvérétől a királyi címet. Először IV. Henrik segítségét kéri, de a császár az adott időben egyéb lekötöttsége miatt nem tudta támogatni, így első kísérlete a Várkonyi csatában kudarcot vallott. Másodszor a lengyel király (III. Boleszláv) seregeivel próbál győzni, de ekkor ő maga gondolja meg magát, és kér inkább bocsánatot Kálmántól. Harmadszor szentföldi zarándoklatra megy, ám hazatérve Kálmán megszünteti a dukátust (hercegségét) mire bosszúból merényletet tervez, ami lelepleződik. Negyedszer V. Henrik császárt nyeri meg igazának, és támogatóival Pozsony várát kezdi ostromolni, sikertelenül. Ötödik alkalommal újra egy összeesküvést sző, ám ennek lelepleződése után Kálmán megelégeli ármánykodásait és tanácsadói javaslatára 1113-ban alkalmatlanná teszi az uralkodásra, és megvakíttatja öt éves fiával, Bélával együtt.

Törvényei: Összesen öt törvénykönyve maradt fenn, ebből 2 világi, 3 pedig egyházi rendelkezéseket tartalmazott. Világi törvénykönyveiben nagyrészt a lopás büntetésével foglalkozott, ám mivel László óta javult a vagyonbiztonság, enyhített a büntetéseken. A csonkítások, mint büntetési tételek megmaradtak, de eltörölte a kínzást, és a halálbüntetés már nem tyúk, hanem egy barom eltulajdonításáért járt. Emellett ha az elkövető egy templomba menekült, akkor bűnbánata esetén mentesülhetett a büntetéstől is. Egyéb világi törvényeiben a királyi hatalmat próbálta megerősíteni, így megakadályozta a királyi vagyon csökkenését, és elrendelte, hogy a fiúág kihalásával a nemesi birtokok a királyra szálljanak. Emellett elrendelte, hogy a 100 penza (bizánci aranypénz, 100 penz a = 4000 dénár) feletti jövedelemmel bíró szabadok egy páncélos katonát, a 40 penzával bírók egy gyalogost adjanak a király seregébe. Kialakította az első zászlósúri méltóságokat (erdélyi vajda, horvát bán)

Egyházi törvényei: Lemondott az invesztitúra jogról, elrendelte a papok latin nyelvű oktatását, a nyitrai püspökség megalapítását, az újonnan felszentelt papok nőtlenségét. Emellett erősítette az egyházat is: törvénybe iktatta, hogy egyházi személy felett világi bíró nem ítélkezhetett, egyházi birtok felett az ispánnak nem lehetett hatalma. Korlátozta a muszlimok, zsidók szerepét (zsidók csak püspöki székhelyeken élhettek, keresztény szolgák nélkül, keresztényekkel csak írásbeli adásvétellel kereskedhettek) ugyanakkor törvénybe iktatta a boszorkányperek eltörlését.

Külpolitika: Átengedte az országon Bouillon Gottfried első keresztes hadjáratának seregét, de a fosztogatásokat nem tűrte. A Balkánon terjeszkedett, amikor 1105-ben elfoglalta Bizánctól Dalmáciát, majd lemondva invesztitúra jogáról elismertette a pápával is a terület feletti jogos hatalmát. (A Dalmát városoknak önállóságot adott.) A Tengermellék élére bánt helyezett, de később Velence a területek egy részét visszavette. A Dalmát terület biztos birtoklása érdekében kötött szövetséget a Nápolyi normann királlyal, Rogerrel, és elvette feleségül lányát, Buzillát. Ebből a házasságból született utóda II. István, akit már alig 4 évesen királlyá koronáztatott, Álmos kiszorítása miatt. Később Álmos és fia megvakításával végleg „bebiztosította” hogy a rendek halála után a fiát válasszák királlyá.

A Balkán mellett Kálmánt az orosz térség is érdekelte. A kijevi fejedelem (Szvjatopolk) oldalán harcolt eredménytelenül a ladoméri herceg ellen. (Premysl melletti vereség 1099-ben) majd a szuzdali orosz fejedelemmel akart szoros kapcsolatokat kiépíteni, és elvette feleségül a fejedelem lányát Euphemiát. Ám mikor házasságtörésen érte, hazaküldte. Euphemia már otthon szülte meg Boriszt, aki később még trónkövetelőként lépett fel magyarhonban.

II. István (ur.: 1116-1131)

Rokoni kapcsolat: Könyves Kálmán és a normann Buzilla hercegnő gyermeke volt.

Külpolitika: II. István olyan helyzetben vette át a trónt, melyben minden környező állammal hadiállapot alakult ki. V. Henrik és a cseh I. Vladislav apja idejében egyaránt Álmost támogatták. István ugyan próbált közeledni a csehekhez, de ez a kísérlete kudarccal végződött, sőt a kölcsönös bizalmatlanság miatt a békülésre érkező seregek közt egy kisebb is lezajlott Olsava mellett. II. István hatalomra kerülése előtti évben 1115-ben Velence megtámadta a Magyar Királysághoz tartozó Dalmát területeket, és ezek egy részét vissza is vette. A következő évben Velence újra támadást indított, ezúttal a Német-Római és a Bizánci császárok támogatásával. Zára mellett nagyarányú győzelmet aratott, Spalatoból pedig a város polgárai űzték ki a magyarokat, így 1116-ra egész Dalmácia a velencei dózse (Ordeleffo Falier) kezére került.

Később 1124-ben, a bizánci-velencei háború idején II. István Zára kivételével minden előzőleg magyar uralom alatt álló területet visszafoglalt, de az 1125 tavaszán visszatérő velencei hajóhad ismét visszaállította a velencei uralmat. Ezután dalmáciai területek csak II. Béla uralkodása idején kerültek magyar fennhatóság alá.

II. István hasonlóan apjához – Könyves Kálmánhoz – szintén beavatkozott az orosz fejedelmek harcába, és az egyesítésre törekvő Vlagyimir Monomah nagyfejedelemmel szemben a magyar király a volhiniai Vlagyimirból elűzött Jaroszlav fejedelmet támogatta. Ám Jaroszlav halála után főnemesei nyomására félbe kellett hagynia a hadjáratot.

Trónharc, bizánci háború: A sorozatos kudarcok miatt a magyar főurak egy jelentős része a vak Álmos herceg mellé állt, amikor 1125-26 körül Álmos megkísérelte átvenni a hatalmat. A kísérlet kudarca után Álmos Bizáncba menekült, fiát Bélát pedig 3 évre a Pécsváradi kolostorban bújtatták el. II. István legfőbb ellenfele Álmos támogatása miatt Bizánc lett, így a király háborút indított Bizánci császárság ellen, de előtte, hogy biztosítsa határait a hátbatámadástól békét kötött a német és cseh uralkodókkal.

Az 1127-1129 között folyó magyar-bizánci háború célja nem területek szerzése volt, hanem egymás területének dúlásával próbálták a felek akaratukat a másikra kényszeríteni. Először István támadott 1127 nyarán. elfoglalta, majd lerombolta Belgrádot, majd Szófián át Filippupoliszig (Plovdiv) hatolt. Közben, 1127. szeptember 1-jén Álmos herceg meghalt, de ez nem jelentette az ellenségeskedések beszüntetését, mert 1128-ban a császár óriási erővel vonult Magyarország ellen. A magyar csapatok Haram vára mellett súlyos vereséget szenvedtek. A bizánciak ezután feldúlták és teljesen kifosztották a Szerémséget, majd visszavonultak.

II. István a háború során értesült arról, hogy Álmos fia Béla Pécsváradon bujkál. Ám meglepetésre nem ölette meg régi riválisa fiát, hanem kibékült vele, és felkérte arra, segítse őt a Bizánc elleni harcban. A bizánciak ellen a szerbekkel fogtak össze, ennek megpecsételéseként pedig Béla elvette feleségül I. Uros szerb nagyzsupán lányát, Ilonát. (Ebből a házasságból született később II. Géza) A császár 1129-ben ugyan leverte a szerbek felkelését, de a hátában megjelenő cseh és magyar csapatok túlereje ellen már nem vette fel a harcot. A bizánci-magyar háború így 1129 végén békekötéssel zárult, amely visszatérést jelentett a háború előtti területi és politikai állapothoz.

Az István és Béla közti békekötés előtt, Bors ispán körül szerveződő főúri csoport még lázadást tervezett (sőt ellenkirályokat választott) ám a megbékélés után István megszilárdította hatalmát. A sorozatos kudarcok azonban egészségét kikezdték, így hosszú betegeskedés után alig harminc évesen, vérhasban halt meg.

 

Harmat Árpád Péter

 

A cikk folytatása: Árpád-házi királyaink II. (1131-1301)

 

Felhasznált irodalom:

  • Kristó Gyula - Makk Ferenc: Az Árpád-házi uralkodók. IPM könyvtár sorozat, Budapest, 1988
  • Kristó Gyula: Magyarország története 895-1301. Osiris Kiadó, Budapest, 2003
  • Katus László: A középkor története. Pannonica Rubicon Kiadó, Budapest, 2001
  • Bertényi Iván, Gyapay Gábor: Magyarország rövid története. Maecenas Kiadó, Bp., 2001

 

***